Emlékezünk
Dr. Szilágyi László öregdiákunk (1917. november 23.- 2009. december 26.) emlékei versekben
Te ragyogó napfény, én csak az árnyékod
Te tündöklő gyémánt, én csak foglalatod
Hogy is tudott szemed megakadni rajtam
Hisz én a szürkék közt tucatból egy voltam
Isten küldött nekem piros pünkösd napján
Boltíves templomban a Szentlélek szárnyán
Orgonaszó mellett ősi zsoltár szárnyalt
Én téged néztelek, mint földre szállt angyalt
Egyszercsak rám röpült szép szemed sugara
S meg is pihent híven, mint pünkösdi csoda
Mint a csipkebokor lángba borult lelkem
Ilyen boldogságot soha nem éreztem
Két fiatal lélek, egymás tükörképe
Összeölelkezve szűzi szerelembe
Sebesen suhant fel hálateli szívvel
A kéklő magasba mámoros lélekkel
Megnyílt a magas ég, Isten ránk mosolygott
Az egész világon boldogabb pár nem volt
Boldogan repültünk csillagok honában
Érhetetlen álmok vágtató nyomában
Egymás két szemében mennyországot láttunk
Újra földön járni dehogy is akartunk
Sajnáltuk a napot, mikor leáldozott
Pedig az éjszaka fő cinkosunk volt
Egymásról álmodtunk, kéz a kézben jártunk
Nappal ezt nem mertük, pedig nagyon vágytunk
Csillogó szemünkből üdvösség sugárzott
Melegebb lett szíve, aki minket látott
Arany ködből, délibábból
Csillagfényből holdsugárból
A hétszínű szivárványból
Tündérvárat építettünk
Boldog életet terveztünk
Szentül hittük soká kitart
Kibír minden zúgó vihart
Soha nem gondoltuk volna
Hogy szomorú lesz a sorsa
Hogy szerelmünk kettészakad
Tündérvárunk összeroskad
Könnyáztatta romok alatt
Ifjúságom holtan marad.
65 éve már, hogy bús búcsút vettünk
A négy égtáj felé szétfutott életünk
Hogy egymástól végképp mégsem szakadtunk el
Van egy erős kapocs, mely nem bocsájtott el
Nyolc hosszú év alatt, amíg együtt éltünk
Hű szerető szívű testvérekké lettünk
Ez a meleg érzés hozott össze minket
Ma is bizonyítva: örök a szeretet
Négyen ülünk már csak a huszonhét közül
Találkozónkon a fehér asztal körül
Az idő rostáján négyen maradtunk fenn
Többi osztálytársunk fent van már a mennyben
Igyekeztünk vidámak, gondtalanok lenni
Magunkat s másokat kegyesen becsapni
Pedig bölcsen tudjuk kísérletünk bohó
Lelkünk fellegéből régen hull már a hó
Nem mondjuk, bár látjuk: az idő kereke
Átrobogott rajtunk, itt maradt emléke
Megfáradt szíveket pészméker támogat
Soha nem érezzük mi már jól magunkat
Mégis összejöttünk abban a reményben
Ha megmártózunk az ifjúság vizében
Erősebb lesz szívünk, könnyebb a támaszbot
Több eséllyel várjuk a ködös holnapot
Látjuk-e még egymást, azt csak az Ég tudja
Lesz-e ki a hívást másokkal tudatja
Lesz-e még pár címzett, kit hívjon a hírnök
Vagy csak az emlékünk, az marad már örök?
Péter András apánk ültette örökbe
Fa nevét ne keresd tudós nagy könyvekben
Nem találod meg azt Kinne könyvében sem
Biblia lapjain az édeni korban
Díszlett a fa őse isteni tiltásban
Péter András fája, bár testvére annak
Tilalmát nem kapta édeni társának
E fa almájából annyit szedhet bárki
Amennyit csak elbír, nem tiltja azt senki
Viheti, eheti, csak az a feltétel,
Hogy a kapott tudást nagy körben hintse el
Jöttek is hej sokan almát szüretelni
Nagy tudásszomjukat vele csillapítni
El se fértek már a nagy alma fa alatt
Építeni kellett kő-iskola falat
Így lett iskola a Mindentudás fából
S jöttek a diákok eldugott falvakból
Sok szegény tehetség elkallódott volna
Ha az új iskola értük ki nem nyúlna
De kinyújtá kezét, felkarolta őket
Elűzte éltükről a sötét felhőket
Sárrét mocsarából drágakövet ástak
A vésztői pusztán költőre találtak
Tudásfa ültető áldott Péter András
Halasi kriptádban boldog a nyugovás
Álmod megvalósult, virágzik iskolád
Sárréti sötétben világít a fáklyád
Egy nyári délután Szeghalomban járván
Vádlón nézett reám a régi iskolám
„De rég nem jártál itt, elfeledted volna
Hogy falaim közül indultál utadra?
Jöjj hadd öleljelek újra a keblemre
Lépj be egymás után a régi termekbe”
Hogy tehettem volna ezek után másképp
A megfedett diák nyitott kapun belép
A nyolc évnek minden édes-bús emléke
A vén falak láttán feléledt egyszerre
Emeletre vezet a megkopott lépcső
Forduló sarkában itt az öreg csengő
Rámnézett, ránéztem, szóba elegyedtünk
Mindkettőnknek bőven van közös emlékünk
Emlékszem hányszor volt szavad öreg csengő
Megmentő angyalunk szorítván a cipő
Megkönnyebbült sóhaj hogy hagyta el szánkat
Megúszva szavadtól nehéz szekundákat
Mond az öreg csengő: „Látom megvénültél
Fejedre hintette havát a hideg tél
Engemet is régen nyugdíjba helyeztek,
Mint régi cselédet azért csak megtűrnek
A ballagás napján mindig én csengetek
Szavamra gyűlnek meg könnyekkel a szemek
Búcsúzó diákok virággal öveznek”
Így szólt a kis harang s csengő-bongó hangját
Akkor is hallotta az álmodó diák
Mikor már folyosón kopogtak léptei
S fel-fel villantak a múlt idők képei
Hűvös folyosókon most nem is jár senki
Mégis úgy képzelem, jönni fog valaki
S az egyik osztályból kilép egy barna lány
Felém jön, közeleg, édes mosoly ajkán
Szép szeme sugara szívemet megleli
Szerelem üdvével lelkem telisteli
Forró ölelésre kitárom a karom
„Ölelj meg, csókolj meg édes szép angyalom!”
De ahogy megjelent, épp úgy el is illant
Ölelő karomba csak a semmi maradt
Álomból ébredek, szívem hevesen ver
Szerelem kínjával Istenem miért ver?
Talpam alatt lassan újra földet érzek
Régi osztályomba meghatottan lépek
Keresem a helyem, hamar meg is lelem
Felülről második sorban itt a szélen
Beülök a padba keresek egy nevet
Amit egykor kezem a padba bevésett
Új neveket véstek, új fiatal kezek
Így múlnak el sorban a régi emlékek
Behunyom szememet, elszállok a múltba
Virágos tavaszú letűnt ifjúságba
Egymás után jönnek a régi tanárok
Diákszemmel nézve milyen óriások
Csalódás, hogy köztük kevés lett példakép
Akire férfiként büszkén felnézhetnék
Közülük most egynek állítok emléket
Ezt diktálja nekem a hálás szeretet
Szertár ajtaján át az osztályba belép
Tisztes ősz homlokán tudás fáklyája ég
Míg az osztálykönyvet gyöngybetükkel írja
A diák szíveket nagy szorongás nyomja
De ha bölcs tanárunk elénk áll és ránk néz
Enyhül a feszültség, fizika sem nehéz
Kedves mosolyától könnyebb lesz a légkör
„Ma nem lesz felelés!” – szól s a sóhaj feltör
Ma szép és nehéz lesz az óra anyaga
Ezért én beszélek, figyeljetek oda
Fizikai inga lengési ideje
Ez a mai óra gyönyörű leckéje
Figyeljetek nagyon, nem mondom el kétszer
Csak ha úgy látnám, hogy rászorít a kényszer
Végig írja hosszan a fekete táblát
Visszanéz, hogy lássa a szemekben mit lát
Dühösen kifakad: „Bámulsz, mint a birka!”
Csalódott rossz kedvét hamar visszanyomta
Szép szigorú arca atyaira enyhül
Mártírok szava szól: „Kezdjük hát elölről!”
Drága Pista bácsi nem kezdhetjük újra
Mert az idő lejárt, nem leng már az inga
De ha fenn az Égben összejövünk Veled
Kezdhetjük elölről, addig áldjuk neved.
2000 június
Mint távolban élő gyermeket a hála
Vissza-visszavezet az anyai karba
Mint a vándormadár itt hagyott fészkére
Messze hazájából megjön kikeletre
Úgy jövök én hozzád vén megfáradt fiad
Én régi iskolám megölelem falad
Tárd ki dús kebeled, töltsön fel egyszer újra
Magasztos szelemmel a további útra
Rövid lesz már az út, nemsoká véget ér
De a te szellemed századokon át él
Éljen is, hasson is sok fiatal szívre
Öreg iskolánknak nagy dicsőségére
Most búcsúzni jöttem, végső ölelésre
Napom lemenőben, közel a sír gödre
Mielőtt búcsúszóm hozzád elhangzana
Vizsgáztass le újra, úgy bocsáss utamra
Vizsgáld meg szigorún, de atya szívvel
Hogy sáfárkodtam a tőled kapott kinccsel
Öregbítettem-e híredet nevedet
Vagy tékozló módon éltem életemet
Jókból a rosszakat kivonva mi marad
Halhat-e nyugodtan fehérhajú fiad
Ha a vizsgáztatás kedvezően ér véget
A babérkoszorú nem az enyém – tied
Félénk kisgyermekből te neveltél ifjút
Megmutattad neki: merre az igaz út
Vándortarisznyáját megraktad kincsekkel
Hogy a komisz világ ne tiporhassa el
Örökigazságú győzhetetlen eszmék
Formálták jellemét, acélozták hitét
Minden szép napomért, melyet itt tölthettem
Fogadd igaz hálám vén Alma Materem!
Könny gyűl a szemembe, úgy búszúzom tőled
Én kedves iskolám az Isten áldjon meg!
